A karácsony szelleme

A tél közepéhez közeledve a táj már felöltötte téli ruháját. Közeledett a várva várt Karácsony. Mindent hó borított. Fehér volt minden, az ágak, az utak, a házak teteje.

Az egyik ilyen hófedte házikóban kis manócskák rohangáltak, énekelgetek, mikor hirtelen az egyikük felkiáltott.

- Jaj egy szellem!

- Jaj! Milyen szellem? Hol? - kérdezte a másik kis pöttöm

- A karácsony szelleme! Nem látod? Mindenütt ott van már!

- Ugyan már szellemek nincsenek! – próbálta nyugtatgatni a másik Maszat

- Mégis honnét gondolod?

- Hááát, mert mindenki erről beszél! Anya, Apa a Nagyiék, biztosan van ilyen szellem, ha ők látják. Biztosan most is itt repkednek fehér lepedőbe.

- Én bizony egy lepedőt sem látok! Ne mond már. De ha láthatatlan, akkor mondjuk igazad lehet és itt repülhet…

A gyerekek nagy beszélgetésbe kezdtek, csak mondták és mondták a szellemes történeteket. De, hogy ez a "karácsony szelleme" mi lehet? Nem tudták megfejteni. Úgy döntöttek hát, hogy ha törik, ha szakad a végére járnak!

Először is felöltöztek és kimentek a hóba szellemnyomokat keresni….

Még hóembert is építettek, hogy este figyeljen helyettük a szellemekre. A hóba az volt jó, hogy lehetett látni a lábnyomokat, de bizony szellem lábnyomot egyest sem találtak.

Egy jó kis hógolyózás után átfagyva úgy határoztak, hogy bent folytatják a kutatást. Először ittak egy forró teát ,majd gyorsan felszaladtak a szobájukba.

A sok lurkó körbe ült és csak nézték a levegőt, hol van, hol lehet vajon ez a karácsony szelleme. Nem látták.

Aztán megkérték: Te kegyes nagy Karácsony Szelleme mutasd meg magad légyszíves!

A gyerekek legnagyobb meglepetésére nem egy szellem jelent meg, hanem egy kis Angyalka! Kicsi szárnyakkal, a feje fölött fénylő glóriával.

A gyerekek nem győzték a szemüket törölgetni az ámulattól, hogy vajon jól látnak-e.

Jól láttak. A kis Angyalka ott volt, mindannyiuk előtt.

Egy kislány szólalt meg először.

- De hát Te nem is szellem vagy, hanem egy angyalka!!!

- Igen, én egy angyalka vagyok, akiről olyan szépen énekeltetek az előbb.

- De mi a karácsony szellemét hívtuk ....

- Igen tudom! Azért jöttem, hogy elmeséljem nektek, hogy a karácsony szelleme, nem egy szellem, hanem maga a Karácsony! Csak a felnőttek így nevezik, ami körül lengi a karácsonyt.

- De akkor mégis mi az, ami leng és nem szellem, és karácsony?

- A karácsony szelleme gyerekek mindannyiukban benne él. Bennünk, a szívünkben. Gyertek, figyeljetek, megmutatom nektek.

Azzal a kis Angyalka felültette a gyerkőcöket egy kis felhőre és elrepítette őket a magasba, ahonnét mindent láthattak. Az egész világot.

Látjátok mindenütt készülődnek az emberek. Ott is ahol tél van és hó, és ott is, ahol nincs. 

Mindenki igyekszik haza, az otthonába! Oda ahová tartozik, oda ahol, azok élnek, akiket a világon a legjobban szeretnek. Sokan ilyenkor hajóra, repülőre, vonatra illetve autóba szállnak, hogy odaérjenek még időben, mire elkezdődik a szeretet ünnepe.

Az emberek készülnek. Az anyukák mézeskalácsot sütnek a gyerekek pedig feldíszítik. 

Gyertek csak! – intett az Angyalka

És most szagoljatok csak bele a levegőbe! Érzitek ezt a fenséges fahéjas, gyömbéres illatot, ami belengi a levegőt? Ez a mézeskalács illata – mondta egy kisfiúcska

- És még lehet érezni a friss fenyő illatát is! – vágott közbe egy másik fiúcska

Az anyukák már javában készítik a finom ünnepi ebédet.

Hamarosan besötétedik szólalt meg Picur menjünk haza, nem akarok itt maradni a sötétbe! Nem lesz sötét nyugtatta meg az Angyalka. Ennél csodálatosabb világítás nincs a világon! Minden házban meggyulladnak a karácsonyi fények! Az égők, a gyertyák, a csillagszórók. Káprázatos tényleg!!!- nevettek a gyerkőcök, hiszen a felhőről minden otthonba látták, ahogyan egyszerre felgyúlnak a fények.

Az utcákon csend van. A legszebb csend, ami létezik, a béke hangja. Csak a karácsonyi dalok szűrődnek ki a házakból.

Ez mind együtt gyerekek a karácsony szelleme, ami áthat mindent, és mindenkit kerek e világon! Gyertek ideje hazamenni, vár rátok a Jézuska meglepetése!

Futás! - mosolygott az Angyalka. Én pedig gyorsan felköltözöm egy csodás helye, ahonnét láthatom a boldogságtól csillogó kis szemeiteket.

Majd keressetek meg! Hamarosan találkozzunk ! -búcsúzott

A gyerekek nevetek, már nem sikítoztak a karácsony szellemétől, hisz érezték most már a szívükben a karácsonyt!

Rohantak a szüleikhez a rokonaikhoz, akik már egy feldíszített karácsonyfa körül álltak, és énekeltek. A fa alatt pedig rengeteg kis doboz hevert, ami arra várt, hogy a kicsikék felbontsák. A Jézuska is megérkezett.

És hogy hová lett az Angyalka?

Minden karácsonyfán lakik egy angyalka, vagy akár több! Akik eljönnek hozzánk karácsonykor és velünk ünneplik a szeretetet!

Boldog békés karácsonyt!

Hisztimese

Egy délelőtt az óvoda udvarán hatalmas felfordulás támadt! A gyerekek veszekedtek, kiabáltak, verekedtek sikítoztak. Mindenki valami rosszaságot csinált. Nem értette senki, hogy mit történt ezekkel a kedves, aranyos, szeretnivaló jó gyerekekkel.

Mindenki tanácstalanul figyelte őket, kivéve egy ember, a Béke Őre!

A Béke Őre a világ legmagasabb hegyén lakik. Onnét figyeli, őrzi a békét. Ezen a reggelen, amikor belenézett a szuperszónikus mindentlátó távcsövébe egyből észrevette, hogy itt bizony nagy baj van!

Azonnal rohant is a raktárba a felszereléséért. Van neki parittyája, zsákja, lufija, vizipisztolya, hálója. Csomó hasznos eszköz! Ma, mivel nagy volt a baj egy csúzlival kilőtt egy nagy zsákot! Sajnos a lufik kevésnek bizonyultak volna.

A hiszti ellenzék a fénynél is sebesebben ért oda a gyerekekhez. Az idő pedig abban a pillanatban megállt! Mindenki mozdulatlanná vált. A hiszti abba maradt. A gyerekek körbenéztek és látták, hogy mindenki milyen csendbe van... és hogy ez milyen jó!

Az egyik kisfiú, aki eddig dúlt-fúlt mérgében szólalt meg először:

- Gyerekek! Itt valami történt.... Nézzétek itt egy zsák és még üzenet is van hozzá! Mindenki dobja bele a dühét, a mérgét és ha kész dobjátok vissza nekem! Előre is köszönöm! Aláírás a Béke Őre.

Hűha ideje szót fogadni határozta el Duli-Fuli.

- Nesze te zsák! most már nem dúlok, fúlok! úgyis hiába nem érek el vele semmit. Csak még jobban belefáradok. Nekem ez nem kell!

Aztán jön Sikítozó Kata is. 

- Tessék zsák itt van a sok sikításom is! Már belefájdult a saját fülem, mindjárt megsüketülök és a torkom is fáj már. Neked adom, vidd messzire! Én inkább énekelni szeretnék.

A következő Karate Béla.

- Én beledobom a verekedést! Meguntam már. Minden gyerek fél tőlem, senki sem akar velem játszani. El sem hiszitek milyen fárasztó ez a sok verekedés! Már izomlázam van tőle. Én inkább veletek szeretnék focizni.

A zsák egyre- egyre növekszik, de még van benne hely, jön is gyorsan Csúnyán beszélő Miska.

- Ezeket a csúnya szavakat a legaljára dobom. Én okos, kedves gyerkőc vagyok. Nem akarok másokat megbántani, csúfolni ezekkel a ronda szavakkal. El is felejtem az összeset!

Dobáló Jancsi is jelentkezik, Ő egy határozott mozdulattal dobja bele ezt zsákba.

- Nem akarok többet dobálni, mások játékát tönkre tenni. Inkább építeni szeretnék egy szép legóvárost. Egyáltalán nem élvezem, hogy dobálok.

A gyerekek szép sorban belerakták a mérgüket a zsákba, senkinél sem maradt semmi. Amikor az utolsó apróság is végzett közösen jól bekötötték a zsák száját, nehogy valami is ott maradjon velük, majd egy nagy csúzlival visszalőtték a Béke Őrének a legmagasabb hegyre! Abban a pillanatban pedig, hogy a zsák elrepült  a gyerekek dühe is elszállt. Varázs ütésre!

A Béke Őre amit megkapta zsákot kipukkasztotta, hogy szikrája se maradjon ezeknek a rosszaságoknak.

Az idő ekkor indult el.

Az ovisok csodásan érezték magukat! Nem volt senki sem dühös, vagy morcos.

Mindenkinek csak úgy csillogott a szeme a szeretettől. 

Az óvónénik is meglepődtek, hogy itt valami történhetett, de hogy vajon mi, nem tudták. A gyerekek pedig nem árulták el a titkot.

De azt megjegyezték egy életre, hogy ha kicsit is bosszúsak csak egy zsákba kell dobni a dolgot, vagy felkötni egy lufira, vagy csak beledobni egy pohár vízbe és a Béke Őre elviszi.

Ezután, ha voltak is viták, veszekedések a gyerekek közt, szempillantás alatt megbeszélték és játszottak tovább a legnagyobb egyetértésben.

Nyári mese

A nyár elrepült oly gyorsan, ahogyan egy pillangó átrepül egyik virágról a másikra.

De hogy mi történt ezen a nyáron?

Sok, sok minden! A mai kis mesénkben elutazunk egy országba, ahol véget ér a föld és elkezdődik a víz. Ez a víz pedig nem más mint egy tenger!

A két főhösünk, két kis virgonc fiúcska is életében először látott ennyi vizet. A part tele volt kavicsokkal, a víz hullámzott, morajlott. A parton fenyőfák álltak, de nagyon furcsán álltak. Nem egyenesen mint otthon, hanem ferdén ácsorogtak. A fiuknak először ezt tűnt fel, meg is kérdezték az anyukájukat, és képzeljétek azt a választ kapták, hogy azért mert itt mindig így fúj a szél.

Aztán észrevettek két mókuskát, akik le-föl rohangáltak a fákon és ugráltak egyik ágról a másikra. A két fiúcska egyből a nyomukba ered. Nem győztek futni utánuk. Rájöttek, hogy oda kell menni, ahol mozog a tűlevél, ahol potyog valami a fáról.

A gyerekek sokat úszkáltak a tengerbe felfedezték mit is rejt a hatalmas tenger, de minden reggel a szobájuk ablakából a mókusokat kutatták.

Az egyik ilyen reggel úgy határoztak, hogy nagyon hamar felkelnek és lemennek a fa tövébe és visznek egy kis diót is a mókusoknak, hátha közelebbről is megnézhetik őket. A hosszú farkukat szerették volna megsimizni és megcsikolni fehér hasikájukat.

Mikor lementek kitették a diókat. A mókusok egyből odaszaladtak és elkezdték ropogtatni. A fiúcskák nagyon örültek nekik. Arról beszélgettek, hogy vajon, hogy tudnak ugrálni, de jó is lenne tudni. Ekkor hirtelen az egyik mókus megszólalt, fiuk ha gondoljátok kipróbálhatjátok! Tudjátok a lombkoronában a varázslómókusunk napok óta figyel benneteket, hogy milyen kíváncsian néztek minket és azt mondta, ha ma ide jöttök akkor elvarázsol benneteket. Egy órácskára mókusok lehettek és ugrálhattok velünk. 

- Lenne kedvetek?  

- Persze vágták rá a gyerekek – de előtte szólunk a szüleinknek!

Mire a gyerekek visszaértek már a varázslómókus is ott ácsorgott egy varázs tobozzal a kezében elmondta a varázsigét: - Abrakadabra, magra, bakra dirr-durr bumm!

Hirtelen 5 mókus volt a fa tövénél. Egyből fel is szaladtak a fákra, és elkezdtek ugrándozni.

Csipi és Rágcsa még az odújukat is megmutatta a fiuknak. Na ilyet még nem láttak egy fenyőfa belsejében egy odúban volt kisszék, kiságy, kis asztal és rengeteg toboz, dió és mogyoró!!! Egy egész raktárnyi. A mókusuk a télre gyűjtötték már.

A Csipiék miközben egyik fáról ugráltak a másikra meséltek a mókusok életéről itt. Hogy látjátok ott a nagy vizet, a tengert? Tudtátok, hogy minden este kijön a víz?

Sok gyerek épít homokvárat, kavicsvárat, de reggelre sohasem találjuk meg! Ti nem tudjátok  vajon miért?

A kicsik egyből rávágták, hogy az apály-dagály miatt. Tudjátok a tenger minden este a dagály miatt kintebb megy, majd reggelre jön a apály és visszahúzódik. És ez így megy minden nap. 

Csipiék egyszer csak megkérdezték,hogy ti tudjátok mi van a vízbe? Mert mi oda bizony sose megyünk be! De azt vettük észre, hogy itt minden ember valami kilógó valamivel úszkál és van rajtuk valami, a szemükön. De az meg mi?

A nagyobbik legény rávágta egyből, hogy ja az a búvárszemüveg a kicsi meg, hogy oh az a kiálló rész meg a pipa! Ennek a segítségével lehet nézni a halakat és nem kell kidugni a fejed a vízből, hogy levegőt vegyél. Mert bizony a víz alatt csak a halad tudnak lélegezni mi emberek nem.

- És mik élnek a vízben, mert rajta hajók laknak az biztos, mert azt mindig látjuk.

- Oh  a tengerek élővilága csodás! Tele van halakkal mindenfélékkel, kicsikkel – nagyobbakkal. Rengeteg színben pompáznak. És ahogy megcsillan rajtuk a napfény egész mássá vállnak! Mi már láttunk kőhalat, pötyhalat, fekete halrajt, őzike halat. Csodás hely a víz alatt! A tenger alján pedig sünik laknak.

- Sünik???? – szakította félbe őket Rágcsa. Ugyan már a Süni a parton él! Ott nem kaphat levegőt!!! Biztosan összekavartátok valamivel.

- Nem, nem a tengerben is élnek sünik, tengeri sünnek hívják őket, mert ugyanolyan szúrósak, mint az igaziak amiket ti ismertek. De van szuper cipőnk,  ha ebben úszkálunk nem szúrja meg a tappancsunk.

- Jajdejó lenne ha egyszer ti is megnézhetnétek. - sóhajtották a gyerekek

- Segítenétek nekünk úszni? Mert mi nem tudunk. Oh oh nem is tudom, hogy a mókusok tudnak úszni?

- Én sem tudom - válaszolta Csipi. Én sem mondta Rágcsa. Menjünk kérdezzük meg varázslómókust, ő tudja!

- Varászlómókus úgy szeretnénk megnézni a tengert! A fiuk segítenének nekünk, mert ők nagyon jól lubickolnak és van pipájuk, és buvárszemüvegük is!!! Mehetünk mi is úszni egyet?

- Mivel nagyon jól viselkedtetek üsse kavics , legyen ti is lehettek egy órára gyerekek.

- Jujjdejó ugrándoztak a mókusok!

-  Jajaj de akkor varázslómókus mielőtt átvarázsolsz minket szaladjunk le a földre, mert letörik még alattunk a fa ága- kiáltott fel a kisebbik fiúcska

- Oh tényleg – mint a villám futottak le a mókusok. Varázslómókusra várniuk kellett, de aztán elmondta  a varázsigét:  - Abrakadabra, magra, bakra dirr-durr bumm! És lám mindannyian gyerkőcök lettek.

- Irány a tenger! - kiáltották hatalmas örömmel.

A víz elég hideg volt, de gyorsan berohantak és felmelegedtek. Nem is ez volt a legrosszabb, hanem Rágcsa egyszer csak megszomjazott és beleívott! Juj de sós ez a víz!!!

A fiuk elmosolyodtak, bizony-bizony a tenger nagyon sós! Nem szabad inni belőle! De van ám előnye is! Figyeld csak! Most pedig átalakulunk gumimatracnak!- azzal felfeküdtek a vízre és nem süllyedtek le. Ott ringatóztak a víz felszínén. Nagyon vicces nevettek közösen!

Hol vannak azok a sünök? – a mókusok alig várták hogy megnézzék maguknak. A fiuk meg is mutatták, de olyan mélyen volt a tenger fenekén, hogy nem tudtak leúszni odáig. 

- De jó! Így nem szúrnak!

A fiuk és a mókusok jót lubickoltak nézték a halacskákat. A mókuskák pedig kiválasztottak két csodás kavicsot a tengerből azzal úsztak ki. 

Mikor a varázslat elillant a gyerekek és a mókusok elbúcsúztak egymástól! A fiuk visszatértek a szüleihez mesélni egy tobozzal. A mókusok pedig felszaladtak a fára és a kicsike kis kavicsot örökre eltették a kis odújukba, hogy mindig eszükbe jusson a csodás vízalatti birodalom és természetesen a két kedves kis lurkó!

A gyerekek megígérték legközelebb is eljönnek egy év múlva! Majd újból pancsolnak, hancúroznak, ugrálnak a meleg, napsütötte tengerparton!

A Nap is lement már a tengeren a hajók a kikötő felé tartottak.

A gyerekek és a mókusok hamar elaludtak az izgalmas, kalandos nap után.

De hová lett a Nap?

A Nap lebukott az égről, be pontosan a tengerbe!

Egyesek szerint elment halászni. Mások szerint a Nap ilyenkor búvárkodik. 

A három kóróvadász

Egyszer volt, hol nem volt az Óperenciás tengeren is túl, egy hatalmas mező mellett, egy hatalmas erdő mellett, egy icike-picike városka.

A kis településen Tarkabarka házakban játszadozott 3 kis katona. Asi, Bende és Áron. Csuda szép páncéljuk csak úgy csillogott-villogott. Egyik nap mikor már kifényesítették a páncélokat, előkészítették a kardokat a lányok sikítozva rohantak hozzájuk, hogy segítséget kérjenek, mert az erdőt el akarják foglalni a kórók! Már a tisztáson tartottak!!!

Áronék azonnal lóra pattantak és már nyargaltak is. Szembeszálltak velük késsel, karddal, lándzsával.

Levagdosták őket mind egy szálig. A sisakjuknak is nagy hasznát vették, mert némely katonát nélküle megkarcolt volna egy tüskés kóró. A tüskék hiába szerették volna megszúrkálni Bendét, a páncélja nem engedte.

Ahogy sikerült a kórókat letarolni húsevő virágokat vettek észre. Épp egy nagyon szép szirmos kis virágot ejtettek foglyul.

- Jaj nézzétek! – mondták

- Nem hagyhatjuk a kis virágot, hogy ott raboskodjon. Tanakodott a három kis lovag, hogy is szabadítsák ki. A húsevő virágok még megesznek minket! Óvatosnak kell lennünk.

Asinak nagyszerű ötlete támadt! Fiuk! Én már tudom! Emlékeztek a minap titkos alagúton eljutottunk ide. Gyorsan keressük meg a lejáratot, én tudom az utat. Pont ott fogunk feljönni és elhozzuk a kis virágot.

Áronnak és Bendének nagyon tetszett az ötlet, majd vakondtúrásnak álcázzuk magunkat! Nevettek.

És már indultak is a nagy fenyőfa tövéhez, ahonnét elérték a titkos alagút rendszer bejáratát. Akár a labirintus úgy ágazott szerte-széjjel. Még szerencse, hogy a kis lovagok minden nap erre kószáltak pontosan tudták az utat. Ahogy odaértek sikerült is nekik egyből kicselezni a húsevő virágokat. Azok csak a legyekkel voltak elfoglalva, nem is gondolták, hogy ott vannak a páncélosok.

A sikeres akció után a kis lovagok visszatértek a Tarkabarka udvarra és játszottak tovább, de először jót lakomáztak a finom vaníliás karikából.

A kis lovagok sokat játszottak a Tarkabarka udvaron! Asi, Bende és Áron volt a három kis különc fiúcska, aki mindig valami nagyon izgalmas játékot játszik teljes egyetértésben, szeretetben.

Játszottak titkos alagútast, katonásat, űrhajósat, legopisztoly építőset, pocak összementőset!

És közben boldogan nevettek! Így maradtak meg egymás emlékezetében, mikor egymásra gondoltak!

A lufis szavanna

Két kópé éppen a földgömböt nézegette, megnézték hogy forog a Föld, hol vannak a nagy kontinensek melyiknek mi a neve, milyen állatok élnek ott. Aztán az egyikük kitalálta, hogy milyen jó is lenne elutazni most hirtelen az egyik kontinensre. Ah de hát mi nem tudunk elmenni?- monda a kisebbik.

- Dehogy nem válaszolta a nagyobbik fiúcska! Csak be kell hunyni a szemed és már ott is lehetsz. Csak el kell képzelni.

Na jó kipróbálhatjuk, de mit vigyünk magunkkal?

Válasz valamit én a fényképezőgépet viszem el! Én meg a lufikat! Hurrá mehetünk is!

Leültek a gyerkőcök a szoba közepére és behunyták a szemüket.

Amikor kinyitották a szavannát látták maguk előtt. A magas fűben egy nagyobb állat csoportot vettek észre. Egyből felismerték a zebrákat, antilopokat, elefántokat, gnúkat, struccokat.

Mivel tudták, hogy ezek nem ragadozók odasettenkedtek. Az állatok nagy érdeklődéssel figyelték a gyerekeket.

- Hát ti kik vagytok?

- Mi gyerekek vagyunk most érkeztünk ide.

- És ti mit csináltok így együtt? És miért vagytok így megszeppenve?

- Ne is kérdezzétek, most akarunk kitalálni valamit, mert az oroszlánok meg akarnak minket enni, és nincs semmi ötletünk

- Bízzátok csak ránk – mondták a fiuk, és el is indultak felkutatni a veszélyes, éhes oroszlánokat.

Épp aludtak, ahogyan mindig ebbe a nagy hőségben, de ahogy észrevették a gyerekeket felpattantak.

- Hát ti kik vagytok? – kérdezte a legnagyobb sörényű oroszlán.

- Mi gyerekek vagyunk. Nektek hoztunk ajándékot?

- Ajándékot nekünk? – furcsállták az állatok.

- Persze, hogy nektek hosszú utat tettünk meg! Egy –  egy csodás színes lufit hoztunk nektek.

- Óóó lufit? De hát azt mi kipukkasztjuk az éles karmainkkal és felfújni sem tudjuk…

- Dehogy is fogjátok! Mi felfújjuk nektek és hogy ne pukkasszátok ki majd a farkatokra kötjük.

Az oroszlánok boldogan válogatták ki maguknak a színes lufikat. Volt kék, piros, zöld, sárga, narancs, lila, nyuszi alakú, szívecskés, hernyós. Minden féle színű és fajta.

Az oroszlánok nagy büszkén viselték a farkunkon a lufikat.

Megköszönték a gyerekeknek, hogy milyen kedvesek, hogy gondoltak rájuk és eljöttek ilyen messzire, hogy örömet okozzanak nekik.

Egyszercsak felkiáltott a zsiráf! Azta paszta! Azt nézzétek! És mutatott a hátuk mögé! Ez meg mi a szösz? Nézzétek a fű felett azokat a színes izéket!

Jaj de mókásak és mozognak. Az állatok jót nevettek, mert nagyon viccesek voltak ezek a valamicsodák. Közbe a gyerekek is visszaértek. A zebra nekik is lelkesen mutatta meg az új mozgó színes micsodákat. A gyerekek meg elmondták, hogy azok bizony nem micsodák, hanem az oroszlánok! Csak egy lufi van a farkukon. Így megnyugodhattok, mert oda nem kell menni! Bárhonnan látjátok merre vannak. 

Az állatok erre nagyon jót nevettek és megnyugodtak.

Az elefánt annyira hálás volt a gyerekeknek, hogy felajánlotta nekik az agyarát!

Ugyan már Eli! Nem viszünk mi el semmit! Az a tiéd! Nekünk bőven elég lesz egy fénykép is, azzal összeálltak és készítettek egy képet!

A fényképező egyből kiköpte a fotót. Az egyiket a gyerekek magukkal vitték, de a másikat otthagyták az állatoknak emlékbe! Majd elbúcsúztak hisz várt rájuk még egy nagy út, hogy ők is hazatérjenek.

Nagyon örültek a gyerekek, hiszen úgy tudtak segíteni az állatoknak, hogy annak mindenki örült és boldog volt. Mosolyogva integettek és csak nézték a színes lufikat a magas fűben! 

Hihetetlen látvány volt! 

A szavanna tele színes mozgó lufikkalJ

Köszönet!

Kedves Olvasóim!

Szeretnék köszönetet mondani nektek!

Egy éve, hogy elkezdtem a meseblogomat. Mára 26 mesém van fent rajta. Közel 900-an olvastak a világ minden pontjáról...

Sohasem hittem volna, hogy tudok írni, hogy ez valakinek tetszik, hogy valaki el fogja olvasni.
És mégis!

Olvastok Amerikába, Angliába, Szlovákiába, Romániába, Oroszországba, Németországba, Indiába, Luxemburgba, Ausztráliába és még Indonéziába is.

Remélem jól szórakoztok a meséimen, és tudok nektek adni valamit velük.

Köszönöm,
További jó szórakozást!

Adri

Artúr felfedezése

A mai kis mesénk egy kis fiúról, Artúrról fog szólni!

Artúr egy nagy házban élt az anyukájával, apukájával és a testvéreivel Amirával és Félixel.

Egy napsütéses tavaszi napon, mikor már jó idő volt, kizöldült a fű, csicseregtek a madarak a kis Artúr csak ott könyökölt az ablakban és nézte a kertet…

Ekkor lépett be a kapun a nagypapája! Nagypapa! Rohant hozzá a kislegény hatalmas mosollyal! Jaj de jó, hogy itt vagy! Gyere, játszunk!

A nagypapa azonban nem akart most játszani. Egy nagy hátizsák volt nála.

- Nagypapa miért nem játszol ma velem és mi van a hátizsákban? – kérdezte a kis kíváncsi Artúr

- Artúr, gyere öltözz, ma elmegyünk kirándulni van egy meglepetésem neked!

-  Hurrá, hurrá ugrált örömében a kis örökmozgó! Futott is azonnal a testvéreihez, hogy öltözzenek, mert indulnak kirándulni a nagypapával.

Gyorsan mind a három kisgyerek megreggelizett, megitták a kakaójukat, villámgyorsan elkészültek és már ott sorakoztak a nagy ház tornácán, indulásra kész.

Mindenki felpattant a kis biciklijére és indultak is!

Nagypapa elárulta, hogy most egy tisztásra fognak elsétálni és ott fognak pik-nikezni és csak délutánra érnek haza.  Az úton jókat nevettek, nagypapa viccelődött velük, amire ők huncutul nevettek.

Egyszer csak Artúr megkérdezte, hogy Nagypapa Te érted mit csicseregnek a madarak?

- Te, érted? - kérdezett vissza a nagypapa.

- Nem tudom…. Nagyon szépen énekelnek…- lelkendezett Artúr. 

- Akkor hallgassuk őket kicsit! - javasolta papa.

A gyerkőcök elcsendesedtek és csak hallgatták a madarakat. Nagyon érdekes volt!

Aztán hirtelen mindegyik gyerkőc felkacagott, értem őket, én is értem őket, mondta Amira, én is pislogott Félix mosolyogva! Azt mondják nyitnikék, nyitnikék!

Na látjátok, ha jól figyeltek, értitek a madarakat és minden állatot, fát!

Ahogy kiértek a tisztásra Nagypapa elővett a hátizsákból egy nagy takarót és leterítette! Ez lesz ma az asztalunk. Nem piszkoljuk össze, nem visszük el szellemest játszani!

Van itt még valami, nézzétek mit találtam! -  kiáltott fel a kis Artúr.

Ez egy foci labda!!! Gyertek játszunk vele. Rugdossuk egymásnak. A fiúk rúgni kezdték a labdát és Amira virág szedésbe kezdett addig. Sokat futkároztak. Mikor jól elfáradtak,  lepihentek egy picit.

Megették, amit Anyu csomagolt nekik, ittak egy  kicsit és Amira miközben magához húzta Félixet el is aludt. Artúrnak nem jött álom a szemére.

Ahogy a környező erdőt figyelte észrevett valamit. Valamit, ami fénylett egy fa mögött. 

- Papa az ott mi?

- Nem tudom Artúr, nézd meg!- tanácsolta neki a papája és mosolygott a szemüvege alól!

Artúr megfogta a kis kardját és elindult. Nagyon bátor kislegény, aki imádja a felfedezést.  Ahogy közelebb ért, a fény néha eltűnt, de aztán megint megjelent. Mi lehet az? Jaj de kíváncsi vagyok már!   Úgy szaladt, mint a nyuszi, nehogy lekésse azt a valamit.

Ahogy odaért a nagy fához, egy belső kis tisztáson egy farönkön egy tüneményt látott. Hosszú, arany hajú, csodálatos lényt, akinek szárnyai vannak, de nem olyan ám, mint a madárnak, hanem inkább olyan,  mint a pillangóknak, de nem színes volt, hanem csillogós. És ugyanolyan kék szeme is van, mint nekem!

Artúr kicsit megtorpant, szája csodálkozásra nyílt, de ekkor ráköszönt ez a valami.

- Szia kis Artúr! Örülök, hogy találkozzunk végre!

- Szia! Te ki vagy? És honnét tudod a nevem? Én még ilyen szépen csillogósat nem láttam….

- Én egy angyal vagyok! Nagyon régóta ismerlek már mióta megszülettél, sokat szoktam melletted lenni.

- Egy angyal??? De hát angyalok nem léteznek! Csak a mesében!

- Hát, ha csak a mesében léteznének, most nem tudnál velem beszélgetni kis Artúr! – nevetett az angyalka

- Tényleg! Akkor mesélj nekem valamit, hogy kerültél ide és játszol velem?

- Én mindig körülötted vagyok, csak az ilyen szép napsütésben és kint a természetben, ahol nem tudja semmi elvenni a fényem, láthatóvá válok neked. Persze Artúr, Játszom veled!

Nagy játékba kezdek eljátszották, hogy repülnek az angyalok, sőt képzeljétek Artúr még kis is próbálhatta.

Közben pedig sokat meséltek egymásnak mindenről.

Az idő hamar elszaladt. Nagyon megszerették egymást ebben a kis időben, Artúr oda is bújt az angyalkához! Nagyon jó volt ott neki! Szerette ezt a különös melegséget.  Az angyalka pedig úgy engedte el a kis királyfit, hogy ne feledd, én és a többi angyal is mindig veled vagyunk, még akkor is ha nem látsz minket. Szeretünk és vigyázzunk rád!

Artúr megjegyezte ezt nagyon. Megkérte az angyalkát, hogy máskor repüljön el a szobájába és ott is játszanak egyet.

Ahogy Artúr visszaért a többiekhez elmesélte, hogy találkozott egy angyalkával és ha jók lesznek legközelebb őket is bemutatja neki. És még téged is Nagypapa! Kacagott Artúr!

A hosszú nap után a kis család visszaindult a házba, ahol már várta őket anyu és apu. Összeölelkeztek! Nagypapa mielőtt elment, még súgott valamit Artúrnak!

- Látod kis unokám ezt suttogták a fák, csicseregték a madarak, hogy vár rád egy angyal! És minden igaz, amit hiszel! Mert Te egy nagyon erős kisfiú vagy! Akár csak egy király, akiről  a neved kaptad! Aztán Megsimogatta a kis buksiját és adott rá egy puszit!

Egy kerge Jerke története

Egyszer volt, hol nem volt, egy csodás folyó partján egy csodás kis dombocskákkal körbe vett réten éldegéltek a mai mesénk szereplői. A bárányok.

A nyáj nagyon szeretett együtt legelészni. Volt egy kisebb csoport is, akik kilógtak persze a nagy nyájból! Őket folyton Lencsi kutya vette kezelésbe, hogy ne tévelyedjenek már el annyira.

Ezek a báránykák csodásak voltak, gyönyörüségesek és vidámak! Szép kis fehér báránykák mindannyian.

De történt, hogy egyik reggelre az egyikük, Jerke, szurokfekete lett...

Jaj volt ám nagy baj reggel!! Összeszalad a nyáj! Mindenki kérdezgette a kis feketeséget, hogy Te meg mit csináltál? Hogy lettél ilyen?

Mi lesz most a nagy nyájjal? Hát minden farkas észrevesz! Mindenki korholta, hogy miért nem vigyázott jobban! Miért feküdt már bele a szénbe.

Tudhatta volna, hogy a barány gyapjút nem lehet vizzel tisztani, a Dunába meg belemenni életveszély egy ilyen kis nádszál báránykának.

Jerkét nem győzték vigasztalni a kis pajtásai. Mert Ők igy is szerették ám és nagyon büszkék voltak ám rá, hogy na tessék végre egy bátor bárányka, aki mert fekete lenni!

Imádták, mert fekete. Ezután is mindig együtt legelésztek. Jól közrefogták nehogy már kiszúrja Lencsi kutya, vagy valami nagy ordas farkas. Így éldegéltek. Imádták a dohány és a  bodzafák levelét is. Mindig bekábultak tőle, akkorát nevettek ilyenkor, tőlük volt hangos az egész rét!

Egyik este mikor nyugóvóra tértek Jerke, miközben számolta a bárányokat ugyebár, hogy hamarabb el tudjon aludni, arra gondolt, hogy Ő már nem akar többet fekete bárány lenni. Ő ugyanolyan szürke, fehér bárány akar lenni mint a többiek....

Aztán mély álomba zuhant!

Amikor felébredt valami furcsa helyen találta magát! Hatalmas házak közt az úton sétált, körülötte emberek, autók mentek. De őt senki nem bántotta. Mindenki lehajolt előtte megsimogatta! Jerke azt sem tudta mi van. Élvezte. Egyszer kirohant az autópálya közepére is. hogy na vajon most mi lesz?

És képzeljétek az összes autó megállt! Jerke nem hitt a szemének.

Sétálgatott tovább az érdekes ruhába öltözött emberkék közt. Enni akart valami finomat mert megéhezett, de itt mindennek más ize volt. Minden másképp nézett ki, és ez még mind semmi! Nem votlak ott a pajtásai. A kis báránykáit sehol nem látta, hiába kereste őket.

Az emberek bámulták, csak bámulták. Jerke nem foglalkozott velük, na ezek se láttak még feketebárányt - gondolta.

Amint ezt kimondta egy nagy tükör keveredett elé! Akár hiszitek, akár nem, nem egy feketebárány nézett vissza, hanem egy hatalmas, nagy fehér szent Tehén!

Jerke nem hitt a szemének?? És jééééééé Jerke nem bégetett mikor megszólalt, hanem búgatott!!!

Atya Úristen szaladt is egyből egy másik tehénhez, aki meghajolt előtte!

- Mi ütött beléd? - búgatta Jerke

- Te vagy a Szent Tehén, a főtehén! Neked ez jár!

- Miért járna?

- Egy ilyen példamutató viselkedéséről híres tehén, mint amilyen Te vagy hatalmas tisztelet övez itt Indiába.

- Indiába???

- Álljon már meg a fáklyás mehet?  Én Magyarországon élek?

- Mumbai! Ez a neved! És Indiában élsz!

- Én ezt nem értem….

- Várj elmagyarázom! Aludtál mostanság? -  kérdezte a tehénke

- Igen - hogy a viharba ne aludtam volna!

- És mire gondoltál?

- Hogy nem akarok bárány lenni, mert én az vagyok, Fekete bárány!!

- Háááááttt akkor itt a megfejtés. Hozzánk ide Indiába reinkarnálódtál ezek szerint drága Mumbai! Nincs is nagyobb öröm az életbe! Ennél feljebb már nem is lehet nálunk születni. Ez pedig csak a kiváltságos lényeknek adatik meg!

Jerke nem hitt a füleinek! Hogy én ilyen különleges lény lennék? - kérdezgette magától....

Elgondolkodott rajta és rájött, hogy valóban Ő fantasztikus! Kószált össze vissza, találkozott Indiai elefántokkal is, mindenki kényeztette.

Arany élete volt, azonban egy dolog nagyon hiányzott Mumbai-Jerkének, ahogy hívatta magát. A pajtásai!

Egyszer el is ment Richard lámához, hogy tanácsot kérjen tőle. Hogy változhatna vissza, hogy juthatna vissza az előző életébe? Mert valljuk be bármilyen kiváltságos is Szent Nagy Fehér Tehénnek lenni, sokkal jobban szeretne bárányka lenni ismét.

A láma csak ennyit  mondott: “Akinek ilyen nagy fénye van bárhol világít!”

Na gondolta Jerke ez se tud normális választ adni, mert egy mondat után el is ment tőle, ettől meg nem lettem okosabb egy kicsit sem. Megáldotta és tovább haladt az útján.

Mumbai-Jerke végre elfogadta, hogy többé nem látja a barátait. Rájött, hogy álmaiban mindig velük lehet hiszen Ő erre is képes ám! Álmában indiai bölcsességeket küldözgetett barátainak, hogy tanítsa őket.

Nagyon boldog volt! Élvezte az életet. Végre elfogadta azt is, hogy mindenki kényezteti, szereti őt.  Egy éjjel a csillagos ég alatt mély álomba zuhant.

Annyira szeretett volna aludni, nagyon elfáradt aznap, de valami hangos ugatás nem hagyta!!!

Lencsi kutya ugatott! Lencsi! Oh, Te jó ég! Ez Lencsi kutya!

Mikor kinyította a szemét a kis pajtásai körülötte ugrándoztak!

Jerke sohasem volt még ilyen boldog!

‘Yihhhaaaaaaaaaaa’ – kiabálta hangosan, hogy mindeki hallja milyen jó kedve van!

Ott volt a barátaival feketén, bárányként! És rájött! Megértette! Mit is mondott a lámája álmában! Mert csak álmodta az egészet szerencséjére.

Ő bizony mindig világít! A fehérek közt feketén, a feketék közt fehéren!

Ő egy különleges lény! Olyan hatalmas fénnnyel rendelkezik, ami csak keveseknek adatik meg. Ő maga az élet, a vidámság, a szeretet!

Mindegy milyen színű, nem az számít! Hanem az, hogy mi van belül! A szívében, a lelkében! Ő így van jól, ahogy van!

Eszébe jutott egy bölcsesség is,  amit álmában hallott:

“Don’t be the person everyone wants, be the person everyone wants to be.”

Közben pedig fülig ért a szája és átjárta valami megfoghatatlan nyugalom és boldogság egyben.

Utána pedig rohant a pajtásaihoz kokettálni, hemperegni a friss harmatos fűben! A barátok, ők a legfontosabbak! A nyáj meg? Kit érdekel a nyáj!!!