A mai mesénk nem másról szól, mint egy
kis hajóról, akit elhagytak.
A történet ott kezdődött, hogy a
kishajót gondosan felépítették szívvel- lélekkel, hogy tökéletes hajócska
legyen. Egy tóra, a Balatonra tervezte tulajdonosa, aki saját maga gyalulta,
festette a kishajót. Amikor készen lett el is nevezte Rosenak! Csodás név
gondolta, ettől majd megijednek a szelek és nem bántják, viszont vidámsága
megragadja majd a hattyúkat és közel úsznak majd hozzá. Jól lehet majd etetni
róla őket kenyérrel.
Rose nagyon örült a gazdája
nagyon profi vitorlás volt! Tudta, hogy az Õ kezei közt biztonságban lesz.
Úgy tesz mindent ahogyan kell.
Felhúzza a vitorláit ha kell, és leereszti a nagy viharban. Mindig ott van vele.
Egy nap azonban a hajócska tulajdonosa
nagyon szomorúan lépett a fedélzetre a hajó egyből megérezte, hogy valami baj
van.... Mi lehet?- kérdezte magában. Megpróbálta ringatásával megnyugtatni a
kapitányt, de nem sikerült. Kihajóztak a kikötõbõl kellemes idő volt, kicsit
fújt a szél felhúzta a vitorlát és csak haladtak egyenest Tihany felé. A
tó közepén a kapitány megállt, beugrott a vízbe úszni egyet. Ettől kicsit jobban
lett, de nem lett jobb kedve. Tihany közelében egyszer csak egy hangot
hallott. Nem tudta ki beszél, azt hitte tihanyi Ekhó az, amiről hallott
már más hajósoktól, pedig nem az volt, hanem a kishajó.
Elárulok egy titkot.A tihanyi
ekhó nem létezik tulajdonképpen! Ilyenkor mikor a hajók közel érnek a
hajók tudnak beszélni a kapitányokkal és szegények nem is sejtik kivel
beszélnek.
Most Rose használta ezt ki.
Megkérdezte, hogy miért ilyen szomorú?
A kapitány pedig nem tudott mit tenni
elmesélte, hogy el kell mennie innét hosszú ideig nem fognak találkozni, mert
elhagyja a Balatont. Most az óceánt próbálja ki. Hiányozni fog neki a kis hajója,
de nem viheti magával, mert félti nagyon! Nem tengerre tervezte, nem teheti ki
a több méter magas hullámoknak! A hatalmas viharoknak.
A hajó hallva ezeket a szavakat
szintén nagyon elszomorodott még a vitorláit is leeresztette....
Úgy döntött nem engedi felhúzni, mert
akkor bizony partot érnek és nem látja többé a kedves kapitányt.
Utána órákig ültek a hajón ringatóztak a csendben. A szél sem fújt és a Nap sem sütött már!
Leszállt az est!
A hajó tudta, hogy ez az utolsó
éjszakájuk, mert reggel kikötnek és a kapitány elmegy, itthaggya!
Szegény Rose nem tudta mit tegyen! Hogy tudná elmondani a kapitánynak, hogy mennyire szereti, hogy mennyire fog
neki hiányozni és mennyire fontos neki, hogy együtt tölthettek egy kis időt még
csak õk ketten!
Sajnos nem tudott már beszélni a
varázslat is elillant. Élvezte hát az utolsó közös pillanatokat.
Lassan elkezdett hajnalodni, felkel a
horizonton a Nap és sugaraival felébresztette a kapitányt. Aki félt új
életétől, de tudta, hogy el kell mennie! Vár rá még sok-sok kaland. Megígérte,
hogy mindig felveszi majd a mentõmellényét, és ha baj van küzd majd az árral! Nem engedi, hogy elsodorják!
A kishajó olyan lassan csorgott a
kikötőbe, õ is félt az elválástól hisz itthagyák! És mi lesz vele a kapitánya
nélkül, aki ha kell kihajózik vele! Szárnyalnak együtt a kieresztett vitorla
mellett!
A parton elbúcsúztak a maguk módján. A kapitány nem
nézett vissza! Megsimogatta egyszer Roset és elhagyta a kikötőt.....
A
hajónak meghasadt a szíve, hogy így ittmaradt, de nem tudott mit tenni.Várnia
kellett... Azt hogy meddig azt pedig csak a tengerek istene tudja, hisz rá bízta Rose
a délceg kapitányt, hogy sodorja vissza hozzá minél előbb!!!!
Vajon visszatér? vajon kihajózik még a
kishajó? Vajon boldog a kapitány az új óceánjáró hajóján? Ezek a kérdések
foglalkoztatták a kicsinyke hajót.
Bár Rose nagyon szomorú volt, de a kikötőben a
szomszéd hajócskák, - akiknek elmesélte, hogy a szeretett kapitánya nagyobb
vizekre evezett és talán hosszú évekig nem is tér vissza hozzá -, próbálták
megvigasztalni. Minden este, mikor már lement a nap, próbálták kicsalni a
Balatonra egy kis fogócskára, de Rosenak semmi kedve nem volt hozzá. Hiába
mondták neki, hogy jót fog tenni, és legalább egy órácskára elfelejtheti a
kapitányát, de a kishajó mindig csak azt hajtogatta, hogy neki már nincs kedve
semmihez. Ő már csak a kikötőben fogja tengetni az életét, odakötözve a
mólóhoz. A szomszéd hajócskák békén hagyták őt, és elmentek fogócskázni. De
arra nagyon vigyáztak, hogy csak olyan messzire menjenek, hogy Rose lássa
és hallja őket. Hátha meggondolja magát. Teltek a hetek, és minden este
megismétlődött ugyan az. A szomszédok hívták a kishajót, ő nemet mondott, majd
a hajók kimentek a móló mellé fogócskázni. De a vitorlások megbeszélték,
hogy minden este szándékosan hangosabban fognak hahotázni, hátha honvágya lesz
a kishajónak, és végre hajlandó kimozdulni a kikötőből.
Egyik őszi este, mikor a szél pont ideális volt egy jó kis fogócskához, a hajók újra kimentek játszani. Rose a mólóról nézte és hallgatta őket, mikor a szélben furcsa hangokat hallott. Először nem hitt a fülének, mert a kapitánya hangját hallotta. „Rose, miért nem mész ki a barátaiddal játszani? Miért búslakodsz itt egyedül? Én nem azért építtettelek, hogy itt rozsdásodj el a kikötőben! Mindig is imádtam, mikor a szelek hasgatták a vitorláidat. A kedvemért ne hagyd, hogy a szú emésszen fel! „ Körbenézett, de sehol nem látta az ismerős arcot. Aztán rájött, hogy ő még nincs itt, de a szelek erejével üzent neki, mert nem szeretné szomorúnak látni imádott hajócskáját. Így gyorsan beindította kis segédmotorkáját, és a vitorlások után úszott a Balaton közepére. A hajók nagyon megörültek, hogy végre újra Roseval játszhatnak, mert valljuk be, a fogócska vele mégis csak jobb, mint nélküle. A vitorlások teljesen napfelkeltéig játszottak, alig vették észre, hogy már hajnalodik, és vissza kell menniük a kikötőbe. Gyorsan beindították a motorjaikat, és visszaúsztak a helyükre a mólóra.
Onnantól kezdve, minden este együtt mentek fogócskázni. Igaz, Rosenak még néha-néha eszébe jutott a kapitánya, de már megtanulta, hogy hogyan értékelje az élet gyönyöreit, és hogy mindig csak a jót kell néznie, és nem szomorkodnia…..
