Egyszer volt, hol nem volt éldegélt 3 kis pacsirta. Minden mese a legkisebb kis pacsirtáról szól, de nem ez, mert a mai bizony egy kedves középső testvérnek szól! Ettől lesz a mai nagyon különleges kis mese.
A mi kis pacsirtáink egy csodás kis városkában éltek közel a Balaton partjához, ahová annyiszor repültek le inni. A legkisebb és a legnagyobb pacsirtának csodás hangja volt, ők ilyenkor végig dalolgatták az utat. A középső madárka pedig csendben hallgatta őket és támogatta őket mindenben amiben csak tudta. Olyannyira, hogy amikor egy énekversenyt rendeztek a Balaton madarainak benevezte őket. A tesók nagyon örültek, hogy végre ennyi madárkának és más erdei állatnak énekelhetnek. A középső pacsirta is örült, hogy végre nyugta van és csendben repülhet, élvezheti a tájat, a szelet, az illatokat. Míg a tesói versenyeztek Ő fogta a fényképezőgépét és a magasból készített csodás képeket! Sokszor leszállt lefotózott egy katicát, egy százszorszépet, egy tököcskét, naplementét, a víz hullámzását, mindent amiben harmóniát talált. Aztán persze minden szombat este elment meghallgatni fivéreit. A fivérei nagyon híresek lettek, rengeteg lány rajongott értük, akik mikor megtudták, hogy főhősünk testvérei hatalmas lelkesedéssel kezdtek érdeklődni iránta. Szegény kis pacsirtánk elszomorodott, hogy most már mindenki csak a fivéreire lesz kíváncsi? Rengeteg levelet kapott. Mindenfélét, alig fért a fészküknél lévő állványon, és mivel Ő rendes, jóravaló, udvarias, fiatal kis pacsirta volt mindenre szorgalmasan válaszolt.
Egyik sétarepülése alkalmából, amikor naplementekor repült a parthoz azzal a céllal, hogy lefotózza a csodás Napkorongot, ahogyan visszatükröződik a vízen, találkozott a parton egy Hattyúval.
A Hattyú éppen óvó tekintetével őrizte alvó kicsinyeit és közben a naplementében gyönyörködött, amikor átnyújtott neki egy pirosas sárgás levelet melyen egy mese szerepelt. A Hattyú megkérte, hogy juttassa el a híres fivéreknek. A pacsirta persze elvitte szorgalmasan, de ki tudja mi lett vele? Ezt csak a pacsirta fivérek tudhatják....
A Hattyú persze bánatos volt egy ici-picit, hogy hiába írt és írt éjszakákon át nem értékelte senki. Ekkor a főhősünk megdicsérte, életben tartotta a hitét, hogy tud adni az embereknek egy kis reményt, vidámságot, mert neki bizony tetszettek a mesék.
A pacsirta nagyon kedves volt, sokszor irt a Hattyúnak néha az éjszaka közepén osztott meg vele valami fontos hírt pár sorban. A Hattyúnak nagyon szimpatikus lett a kis pacsirta, hiszen sokszor hitte azt, hogy csak udvariasságból válaszol neki, de ahogy telt múlt az idő sejtette, hogy ez nem így van. A pacsirta szárnyalt a világban sokszor eltűnt egy kis időre, de tavasszal mikor kizöldült a táj mindig fogta a masináját és fotózni indult. Ilyenkor természetesen mindig megkereste a Hattyút a tavon és váltottak pár szót, hogy mi történt a hosszú tél alatt. Sokat nevettek együtt, beszélgettek az élet nagy dolgairól, arról ami Őket érdekli és rájöttek, hogy közben igazi jó barátokká váltak. A Hattyú addig nem hagyta békén a kis pacsirták míg végre el nem hitte, hogy valaki rá is kíváncsi, róla is szeretne tudni, őt is szeretné megismerni. Azért mert valakinek nagyon tehetséges tesói vannak, attól még nem kell mögéjük bújni, nem kell természetesnek lennie, hogy minden madár inkább felőlük érdeklődik tőle. Addig erősködött míg a pacsirta elhitte ezt magáról, és megnyílt a Hattyúnak elmondta neki rejtett kis titkait. A Hattyú nagyon boldog volt, hogy volt egy távoli barátja akinek segíthet, akinek adhat egy kis energiát, egy mosolyt, amely ha csak pár pillanatig is beragyogja csodálatos életét!
Egy varázslatos nyári napon kellemes meglepetés érte a Hattyút! A mi kis pacsirtánk elvitt egy kedves kis pacsirta lányt a tópartra. Persze a Hattyú arra úszott a kicsinyeivel és meghallotta őket, ahogyan a lemenő napfényénél turbékolnak. A pacsirtánk egy csodás dalocskát dúdolgat kedvese fülébe, ami szebb bármilyen dalnál, amit a Hattyú valaha is hallott a fivéreitől.
Bizony a mai mesénk pacsirtája egy nagyon romantikus dalosmadár, aki nem énekelget csak úgy bárkinek, Ő csak annak dúdolgat, aki számára a legfontosabb!
