2011. április 17., vasárnap

A mamutfenyők állatok?




Hol volt hol nem volt, így kezdődnek a mesék, de nem a mai, mert a mait pontosan tudjuk hol játszódik. Mindjárt el is mesélem….

A mai mesénk egy erdőkkel körül ölelt, friss levegőjéről híres kis településen játszódik, Budakeszin. Az egyik dombocskát az állatok vették birtokba. Élt itt vaddisznó, szarvas, muflon, farkas, hiúz, mókus, süni, sok-sok madár és még órákig sorolhatnánk az állatkákat. Mivel ennyi állat választotta otthonának ezt a csodás helyet el is nevezték Vadasparknak.
Az állatok nagyon örültek neki, hogy itt élhetnek szabadon. Egyik nap két medve érkezett hozzájuk Móric és Vackor. Ők jelezték ezentúl a tavasz közeledtét.
Egy márciusi napon ki is kukucskáltak a barlangjukból, már jó nagyot aludtak. Hosszú volt a tél, így kimerészkedtek. Beleszimatoltak a levegőbe egymásra néztek és már tudták is, hogy igen, éljen, hurrá jön a tavasz! Azonnal közölték is a többiekkel, hogy jön a tavasz! Most figyeljetek nagyon! Aki először meglátja az első hóvirágot kap valami meglepetést.
Ezentúl az állatok úgy jöttek-mentek, repkedtek, hogy mindig figyelték, hogy vajon hol és mikor bújnak ki a kis aprócska fehér virágú hóvirágok. Nagyon tetszett nekik ez a játék. Igazi izgalmat vitt a napjaikba ez a kincskeresés, akarom mondani virágkeresés.
Egy reggel az őzike legelni indult, hátha talál magának valami friss füvet. Ahogy lehajolt csodák- csodájára az elszáradt falevelek alatt megpillantotta a hóvirágot. Ujjongva szólt is azonnal mindenkinek, hogy megvan, én nyertem! A többi állat is szaladt, mikor odaértek csak csodálták, hogy éled újra természet, hogy nő ez a kicsinyke kis virág.
Most, hogy a vadaspark minden lakója idesereglett együtt voltak megszólalt Mókuska:
- Tudjátok mi lenne a legjobb dolog, amit tehetnénk?
- Mi? - kérdezték a többiek.
Rendezzünk Móric és Vackor tiszteletére egy tavaszköszöntő ünnepséget, hívjuk meg a környék összes állatát, madarát!
- Nagyszerű ötlet – örvendeztek a többiek.

Ki is tűzték a napot egy áprilisi napra, amikor már rügyeznek a fák, virágba borulnak, a levegő pedig olyan illatos a tavasztól. A sas, a holló és a madarak elrepültek, hogy minden állatkának elcsiripeljék,  készüljenek, mert áprilisban a hegyen lesz egy nagy ünnepség a tavasz tiszteletére. Az állatok nagyon várták már ezt a napot! Mindenki készült valami aprósággal amit elvitt. Móric és Vackor is nagyon várták már a napot, hiszen ők még sok állattal nem találkoztak. Ők átaludták az egész telet, sok mindenről lemaradtak. Most csak kapkodták a fejüket, hogy mennyi minden is történt. Hogy mennyi hó esett, hogy mekkora volt. Hogy milyen lenyűgöző, ahogyan a jégcsapok lógnak a fákról, hogy milyen mikor fehérbe öltözik a táj.
Elérkezett a várva várt nap! Mindenki összegyűlt a szarvasoknál. Az állatok beszélgettek, ettek- ittak mikor hatalmas robajt hallottak, remegett a föld. Valami furcsa volt, de hogy mi senki nem tudta…. Ilyet még sohasem éreztek, pattogtak a mogyorók, diók a földön. Annyira megijedtek, hogy mindenki bebújt Móric és Vackor barlangjába, amely a hegy gyomrában nyújtott biztonságot nekik. Mi lehet ez? - kérdezték félve egymástól, de senki nem tudta. A robaj egyre hangosabb és hangosabb lett egyre jobban rázkódott a föld. Aztán hirtelen egyik percről a másikra abbamaradt…
Nagy csend lett! Az állatok tanakodtak, hogy most mi tévők legyenek, kimenjenek vagy ne, mert bent biztonságosabb, mi tegyenek. Móric és Vackor úgy döntöttek, hogy ők bizony egész télen itt voltak ők nem maradnak bent, kimennek. Lesz ami lesz!
Először csak az orrukat dugták ki. Semmi különöst nem éreztek, tehát nem lehet tűz állapították meg. Utána kiléptek a barlangból. Hát el sem hiszitek mit láttak…
A szarvasoknál két óriás fenyő állt!
- Te jó ég! Mi még ekkora fenyőt sohasem láttunk! - mondták a macik.
Odaballagtak a fenyőkhöz, körbejárták, jól megvizsgálták, de semmi különöset nem láttak rajtuk. Ekkor a fenyők megszólaltak.
- Sziasztok kedves mackók örülünk, hogy ezután itt laktok nálunk. Hoztunk is nektek egy kis tobozt ajándékba.
Móric és Vackor meglepődött, hisz ők még nem találkoztak beszélő fenyővel.
- Ti hogy kerültetek ide? –kérdezték
- A sas repült felénk és Ő mondta, hogy minden állat jöjjön el. Így mi is felkerekedtünk. Nem akartunk lemaradni.
- De ti fenyők vagytok!
- Nem mi Mamutfenyők vagyunk! A mamut pedig állat akkor itt a helyünk, nem?
A macik megkérték a fenyőket, azaz a mamutokat vagy miket, mert már nem is tudták, hogy most mi is a helyzet, hogy akkor most ők növények vagy állatok, hogy várjanak egy picikét.
A mackók visszacammogtak a barlanghoz, előhívták az állatokat, hogy jöjjenek gyorsan mert valami csoda történt….
Két mamut vagy fenyő áll itt és olyan hatalmasak, hogy szinte az égig érnek!
Az állatok odasereglettek az új vendégekhez. Az egyik mókus nevetve szólalt meg, ahogy egy fakopáncs, egy bagoly, hogy oh hát ez a mi otthonunk! Mi ebben lakunk! Látjátok azt a odút ott fent? Az a lakásom! Kezdték a mókusok és utána a többi lakó is.
A mókusok gyorsan fel is szaladtak, mivel otthon felejtettek valami fontos dolgot. A többiek meg csak ámultak – bámultak. Ilyet még nem láttak, nem hallottak. Nem tudták mi tévők legyenek. Nem akarták megsérteni a mamutfenyőt, hogy ő nem is állat, mert ő egy fenyő, mert a fa valóban annyira nagy volt, mint egy mamut, sőt még annál is nagyobb!
A mamutfenyők nagyon megörültek mikor meglátták az állatokat. Elmesélték nekik, hogy ők messzi földről érkeztek ide. Elültették őket és annyira szeretnek itt élni, hogy ők már itt vertek gyökeret soha nem mennének vissza a távoli Amerikába. Itt sokkal jobb élni. Csak ketten vannak, de ennyi kedves állat közt érzik csak otthon magukat. Így boldogok.
Ők nem is itt élnek a hegyen, hanem lent a völgyben, de a legmagasabb ág szinte egy vonalban van a vadasparkkal. Mindig csak a távolból figyelik, hogy mik történnek itt fent. Most azonban összeszedték minden bátorságukat és nekivágtak a hosszú útnak és eljöttek.
Elvégre mi mamutok vagyunk itt a helyünk gondolták. A tövünknél a nárciszok és a tulipánok marasztaltak, hogy de hát ti növények vagytok, semmi keresni valótok az állatoknál. De hiába mondták, mert a mamut állat és kész! Ők jönnek!
A vadaspark lakói nagy élvezettel hallgatták a történetet. Végül megállapították, hogy ha ilyen nagyok utat megtettek, akkor bizony befogadják őket az állatok közé!
A Mamutfenyők hamar gyökeret eresztettek és megfogadták, hogy nem mennek innét sehonnan. A fenyő lakói is nagyon megörültek ennek a hírnek, hiszen így annyi állattal tudnak találkozni, játszani, mint még soha! Arról nem is beszélve, hogy egy ekkora fenyő nagyon sok új otthont tudott adni az új jövevényeknek. Megvédte őket az esőtől, a viharoktól, árnyékot adott a tűző napsütéstől.
A legjobban a sas szerette meg a fenyőt! Mindig felszállt a fa csúcsára, onnét kémlelte az eget, a tájat. Úgy érezte magát, mint egy hatalmas szikla tetején. Bármerre is nézett csak erdőt látott. Sokat elmélkedett itt nézve a lenyűgöző tájat. Arra gondolt a legszívesebben, hogy tulajdonképpen mindegy, hogy a Mamutfenyő egy növény, mert annyi szeretet van benne, hogy kár lenne megfosztani magunkat a társaságától, a lényétől. Büszke volt a fenyőkre, hogy nekivágtak ennek a kalandnak és megismerhették őket. Eddig mindig csak elrepültek felette, de sohasem vették észre azt, hogy ez a fenyő különleges.
Ezután az állatok a Mamutfenyők mellett gyülekeztek a tavaszköszöntő ünnepségre.
Minden évben mikor az április eljött az állatok felkerekedtek és összegyűltek új barátjuknál, hogy megünnepeljék az életet!

2011. április 11., hétfő

Álom

Egy vers, amit nagyon szeretek:

Azt álmodtam, hogy Nap vagyok,
fent tündöklöm és ragyogok.
Körbesétálom a Földet,
beragyogok hegyet-völgyet...

Azt álmodtam, hogy Hold vagyok,
s csillagok közt sétálgatok.
Hogy ne legyen nagyon sötét,
halovány fényem szórom szét...

Azt álmodtam, hogy csillag vagyok,
ott fenn ékszerként ragyogok.
S csodálják is az emberek
a fényes tündöklésemet...

Azt álmodtam, felhő vagyok,
szellők szárnyán lovagolok.
S ha szomjaznak a virágok
záporesőt küldök rájuk.

2011. április 6., szerda

A Hattyú és a Pacsirta barátsága



Egyszer volt, hol nem volt éldegélt 3 kis pacsirta. Minden mese a legkisebb kis pacsirtáról szól, de nem ez, mert a mai bizony egy kedves középső testvérnek szól! Ettől lesz a mai nagyon különleges kis mese.

A mi kis pacsirtáink egy csodás kis városkában éltek közel a Balaton partjához, ahová annyiszor repültek le inni. A legkisebb és a legnagyobb pacsirtának csodás hangja volt, ők ilyenkor végig dalolgatták az utat. A középső madárka pedig csendben hallgatta őket és támogatta őket mindenben amiben csak tudta. Olyannyira, hogy amikor egy énekversenyt rendeztek a Balaton madarainak benevezte őket. A tesók nagyon örültek, hogy végre ennyi madárkának és más erdei állatnak énekelhetnek. A középső pacsirta is örült, hogy végre nyugta van és csendben repülhet, élvezheti a tájat, a szelet, az illatokat. Míg a tesói versenyeztek Ő fogta a fényképezőgépét és a magasból készített csodás képeket! Sokszor leszállt lefotózott egy katicát, egy százszorszépet, egy tököcskét, naplementét, a víz hullámzását, mindent amiben harmóniát talált. Aztán persze minden szombat este elment meghallgatni fivéreit. A fivérei nagyon híresek lettek, rengeteg lány rajongott értük, akik mikor megtudták, hogy főhősünk testvérei hatalmas lelkesedéssel kezdtek érdeklődni iránta. Szegény kis pacsirtánk elszomorodott, hogy most már mindenki csak a fivéreire lesz kíváncsi? Rengeteg levelet kapott. Mindenfélét, alig fért a fészküknél lévő állványon, és mivel Ő rendes, jóravaló, udvarias, fiatal kis pacsirta volt mindenre szorgalmasan válaszolt.

Egyik sétarepülése alkalmából, amikor naplementekor repült a parthoz azzal a céllal, hogy lefotózza a csodás Napkorongot, ahogyan visszatükröződik a vízen, találkozott a parton egy Hattyúval.
A Hattyú éppen óvó tekintetével őrizte alvó kicsinyeit és közben a naplementében gyönyörködött, amikor átnyújtott neki egy pirosas sárgás levelet melyen egy mese szerepelt. A Hattyú megkérte, hogy juttassa el a híres fivéreknek. A pacsirta persze elvitte szorgalmasan, de ki tudja mi lett vele? Ezt csak a pacsirta fivérek tudhatják....
A Hattyú persze bánatos volt egy ici-picit, hogy hiába írt és írt éjszakákon át nem értékelte senki. Ekkor a főhősünk megdicsérte, életben tartotta a hitét, hogy tud adni az embereknek egy kis reményt, vidámságot, mert neki bizony tetszettek a mesék.

A pacsirta nagyon kedves volt, sokszor irt a Hattyúnak néha az éjszaka közepén osztott meg vele valami fontos hírt pár sorban. A Hattyúnak nagyon szimpatikus lett a kis pacsirta, hiszen sokszor hitte azt, hogy csak udvariasságból válaszol neki, de ahogy telt múlt az idő sejtette, hogy ez nem így van. A pacsirta szárnyalt a világban sokszor eltűnt egy kis időre, de tavasszal mikor kizöldült a táj mindig fogta a masináját és fotózni indult. Ilyenkor természetesen mindig megkereste a Hattyút a tavon és váltottak pár szót, hogy mi történt a hosszú tél alatt. Sokat nevettek együtt, beszélgettek az élet nagy dolgairól, arról ami Őket érdekli és rájöttek, hogy közben igazi jó barátokká váltak. A Hattyú addig nem hagyta békén a kis pacsirták míg végre el nem hitte, hogy valaki rá is kíváncsi, róla is szeretne tudni, őt is szeretné megismerni.  Azért mert valakinek nagyon tehetséges tesói vannak, attól még nem kell mögéjük bújni, nem kell természetesnek lennie, hogy minden madár inkább felőlük érdeklődik tőle. Addig erősködött míg a pacsirta elhitte ezt magáról, és megnyílt a Hattyúnak elmondta neki rejtett kis titkait. A Hattyú nagyon boldog volt, hogy volt egy távoli barátja akinek segíthet, akinek adhat egy kis energiát, egy mosolyt, amely ha csak pár pillanatig is beragyogja csodálatos életét!

Egy varázslatos nyári napon kellemes meglepetés érte a Hattyút! A mi kis pacsirtánk elvitt egy kedves kis pacsirta lányt a tópartra. Persze a Hattyú arra úszott a kicsinyeivel és meghallotta őket, ahogyan a lemenő napfényénél turbékolnak. A pacsirtánk egy csodás dalocskát dúdolgat kedvese fülébe, ami szebb bármilyen dalnál, amit a Hattyú valaha is hallott a fivéreitől.
Bizony a mai mesénk pacsirtája egy nagyon romantikus dalosmadár, aki nem énekelget csak úgy bárkinek, Ő csak annak dúdolgat, aki számára a legfontosabb!

2011. április 3., vasárnap

Egy kalandos nap



Kedves Gyerekek a mai mesénk nagyon izgalmas lesz, egy nagy utazásról fog szólni.
Egy csodálatos nyári napon a Nap nyolc ágra sütött, kellemes nyári szél lengedezett a Balaton partján, hattyúk, vadkacsák úszkáltak a vízen. Álmos és Boróka történetünk főhősei pedig a parton homokvárat építettek miközben a hullámok mosták a tappancsaikat. A gyerekek nagy beszélgetésbe kezdek, itt nyaraltak és arról beszélgettek ki honnét jött ide nyaralni. A gyerekek csak mondták és mondták, meséltek, de rájöttek, hogy sajnos szavakban nem tudják megmutatni a szülővárosukat, ami a legeslegeslegszebb hely a Földön!
Ekkor felbukkant egy kismanó, aki épp arra úszott egy hattyú hátán. Meghallotta miről folyik a nagy társalgás és úgy döntött segít nekik egy picikét. Mert a manócskának varázsereje volt ám! Tudott varázsolni! Hogy mit? Azt hamarosan megtudhatjátok!
Szóval a mi kismanónk odaugrott a homokvár tetejére! Lett ám nagy meglepetés a gyerekek közt, hisz sohasem hitték, hogy manók léteznek! A manócska elmondta nekik, hogy segít egy picit nekik, de csak egy feltétellel! Ha Őt is magukkal viszik! A gyerekek tanakodtak és belementek! A manó elbúcsúzott a Hattyútól megkérte, hogy este napnyugtakor jöjjön legyen szíves érte. Akkorára visszaérnek. A gyerekek azért kicsit meglepődtek, hogy hová is mennek, de a manó elmesélte, hogy most meglátogatják mindegyik kis virgonc szülővárosát!

De hogy? Ámultak a gyerekek, nincs ennyi időnk! És még autót sem tudunk vezetni!
A manó hirtelen suhintott egyet a kezével és elkezdett cseperegni az eső… Friss nyári záport!
A Nap pedig sütött, ekkor egy szivárvány keletkezett, aminek az egyik ága pont a gyerekeknél kezdődött! Gyertek gyerekek mondta a manó ma először szivárványháton utazunk! A gyerekekek felszálltak a szivárványra szépen sorban! Álmos már nem is volt álmos úgy felébredt egyből a piros csíkra ugrott, Boróka  a zöldre, a manó pedig a kékre! Ahogy egyre feljebb jutottak hihetetlen látványban volt részük.
Az egész Balatont be lehetett látni, rajta a sok vitorlással! A partok mentén pici apró hangyaként pancsoltak az emberek a vízben. A víz úgy csillogott, mint ha egymillió csillag pislákolna egymás mellett!

A szivárványon mindjárt végig is értek. A szivárvány másik végénél  egy határtalan pusztaság terült el! Álmos egyből felismerte, hisz itt lakott Ő. Gyorsan el is kezdte mesélni nagy tágra nyílt, lelkes tekintettel, hogy látjátok ott azokat a fákat? Az ott a Nagyerdő, amott azt a sok homokbuckát?  És ezt a hatalmas rétet? Ez nem rét ám, hanem a puszta! A Bugaci Puszta! Nézzétek azokat a pici apró mozgó állatokat? Jaj, hogy mennyi minden van itt ámultak a többiek, de gyorsan inkább fussunk és nézzük meg őket! Nem fogunk itt futkosni, határtalan a puszta gyalog nagyon sok idő bejárni! Álmos füttyentett egyet és a lovacskája már ott is termett! Pont legelgetett, mikor meghallotta a kedvenc füttyét, amit csak az Ő kis gazdája tud. Felpattantak a pacik hátára is elindultak a pusztán keresztül a homokbuckákhoz!
Útjuk során a lovak térdig érő fűben gallopoztak a messziben lovasok tűntek fel, akik valami mutatványt csináltak Álmos meg csak nevetett, hogy ja ez csak a puszta ötös… nem olyan nagy attrakció ez! Na gyertek menjünk oda a csikósokhoz! A puszta ötös az, amikor öt ló vágtat együtt. Elől három, hátul pedig kettő, a csikós pedig a hátsó két lón áll, és úgy irányítja ezeket a hatalmas lovakat! Sokat kell gyakorolni, de nyáron a pusztán van bőven idő.
Álmos elmesélte közben, hogy az állatokat Szent György napján engedik ki a pusztára és csak Szent Mihály napján hozzák vissza. Addig a szürkemarhák, lovak kint legelnek a pusztán és a juhászok vigyáznak rájuk. Főznek maguknak bográcsban finom ételeket, faragnak furulyákat, fokost, játékokat a gyerekeiknek bármit, amit kitalálnak. Egy kis kunyhót építenek maguknak, amibe behúzódhatnak, ha esik, subájuk megvédi őket a hidegtől, a melegtől. Éjjel pedig kifekszenek a csillagos ég alá és megpróbálják megszámolni a csillagokat, de nem tudják annyi csillagot lehet itt látni.
Oh ezek a szürke marhák, azok pedig a tarka tehenek! A gyerekek csak ámultak soha életükben nem  láttak még ennyi marhát egy helyen!
A csikósok megmutatták hogy lehet megülni a lovat nyereg nélkül, megmutatták hogyan lehet fogócskázni a lovakkal, és képzeljétek egy lovat még le is ültettek! Pedig a lovak nem tudnak ám ülni, mint a kutyák? Sokat gyakorolták vele míg sikerült. Milyen vicces igaz?
Útjukat folytatták tovább és a homokbuckák felé már vágtattak szinte, közben kis házakat láttak össze-vissza. Ezek a tanyák! Tudjátok itt régen ezekben laktak az emberek, de mostanra már beköltöztek a faluba. Bugacra. Mi is a faluban élünk már, de nincs jobb, mint itt kószálni. Nézni, hogy ugrálnak a szöcskék, hogy ciripelnek a tücskök. Gyönyörködni, ahogyan az árvalányhajat fújja a szél és az ringatózik a szelek szárnyán! A pusztán nagyon sok védett növény található. Se szeri, se száma nekik. Még sokat kell megkeresnem!
Na megérkeztünk a homokbuckákhoz! Gyertek futás fel a tetejére! Olyan mint egy hatalmas csúszda! Egy óriás homokozó –mondták a többiek! Jót mókáztak hancúroztak. Kicsit leültek a dombocska tetején nagyon megszomjaztak, Álmos elvitte őket egy gémeskúthoz, vizet húzott nekik.
Amint mindenki megívott egy liternyi vizet és evett egy kis slambucot, amit a juhászok készítettek a manócska megszólal,hogy indulniuk kellene…De nincs eső!
Akkor hogyan szállunk vissza a szivárványra? Jaj gyerekek ezen a hatalmas pusztán bőven elfér egy hőlégballon is! Nézzétek csak mi emelkedik ott? A földből egy hatalmas színes hőlégballon emelkedett ki! A gyerekek rohantak beszálltak a kosárba és indultak tovább. Közben arról áradoztak, hogy ez milyen klassz hely! Mennyi érdekes dolgot láttak!

A hőlégballon csak repült, a gyerekek közben nézték vajon merre haladnak. Rengeteg kis városkát, falut elhagytak egy nagy folyón is átkeltek elég sáros volt felülről legalábbis. Talán a szőke Tisza lehetett…. Lehet. A gyerekek kicsit elszundítottak!
Jaj valamin fennakadtunk! Mi lehet ez? Erre keltek fel. Hol vagyunk? Gyorsan kinéztek a kosárból! Boróka már tudta hol vannak! Oh ez az én városon! Most a Nagytemplom tornyán vagyunk. Ez Debrecen! Jaj de kár, hogy elszenderedtünk. Na gyertek másszunk le, de először nézzünk körül. Az ott a sétálóutca túlsó végén, mutatott délnek Boróka, a Csonkatemplom, egy nagy szél lefújta a tetejét! Ez a Piac utca a nevét onnét kapta, hogy Debrecen a környék legnagyobb mezővárosa volt és mindenki idehordta eladni a portékáit. Északra mutatva látták az Egyetemet, az előtte lévő hatalmas szőkőkútat. Milyen hatalmas épület! Ennyi diák van itt? Bizony-bizony! És az aulája csak úgy visszhangzik, a teteje pedig üvegből van, amin áthatolnak a napsugarak és megvilágítják a teret! Mellette az a Nagyerdő nekünk is van bizony, nevettek össze Álmossal! Nézzétek mögöttünk ez a Református Kollégium az egyik legrégebbi iskolánk! Hűha mindjárt harangoznak siessünk, gyertek! A harang már nagyon régi! Csak óvatosan ezen a sok lépcsőn! Halljátok milyen hangosan szól? Nagyon messzire elhallatszik. Oh de jókor jöttünk! Szól az orgona! Gyertek üljünk le kicsit a padokra. Tudjátok ez egy különleges templom! Annak idején még országgyűlést is tartottak itt! Ahol egy nagy eseményt jelentettek be! Anya azt mondta, hogy majd sokat fogunk tanulni róla az iskolában. De ha ez város, miért nincsenek emeletes házak? De vannak csak messze, ez olyan mint egy nagy falu, nevetett Boróka. Itt mindenki ismer mindenkit! Nagyon jó a város hangulata! Gyertek sétáljunk egyet! A gyerekeknek közben Boróka elmesélte, hogy hamarosan lesz a virágkarnevál a legnagyobb és a legizgalmasabb esemény! Már korán reggel kezdődik a felvonulás, először jönnek a lelkes biciklisek, akik letekerik a távot, aztán a régi autók, utána pedig? Utána pedig virágba öltöztetett autók jönnek, különböző kompoziciókat álmodnak meg és virágokkal díszítik fel a vázakat. Az első mindig Szent István koronája, aztán jön még vagy tíz másik. Van mikor mesefigurákat raknak ki. Az a legmókásabb általában. Egy kocsin több millió szál virág van! A kocsik közt táncosok mulattatják a közönséget! Este a tömeg a Nagytemplom köré gyűlik és innen csodálja meg a tűzijátékot! Jaj nagyon jó lenne ha látnátok! Oh nahát már ki is értünk a Nagyerdőre remélem mindenkin rajta van még a fürdőruhája, mert ideje csobbanni egyet! Itt a strand! Klassz gyógyvize van érzitek az illatát?
Na ez nagyon jól esett! A manó is jót fürdött, de ahogy felnéztek az égre látták, hogy oh jaj hamarosan le megy a Nap. Gyerekek szólt a manócskánk ideje visszaindulni a Balatonra, vár már a hattyúm. Jó de most mivel menjünk? A hőlégballonunk fennakadt a templom tornyán…

Ne aggódjatok míg engem láttok! Ekkor egy kis felhőcske szállt le az égből, gyertek szálljunk fel! A felhő pihe- puha volt mint egy ágyikó. A gyerekek óvatosan léptek rá, mert mi van ha mégis lepottyannak róla? De nem így történt! A felhő felszállt az égre és nagyon gyorsan haza repítette kis barátainkat! Mikorra hazaértek már lemenőben volt a Nap. Egy narancssárga utat csinált magának a tó vízén! A hattyú is várta már a manócskáját. Meg is kérdezte merre jártak, mit csináltak. A manócska  nagy mesélésbe kezdett a gyerekekkel, egymás szavába vágtak, annyira sok új élményt szereztek, amit szerettek volna elmesélni. Megígérték, hogy a jövő nyáron meglátogatják egymást, mert nagyon szép és izgalmas helyeken jártak, de igazából még alig láttak valamit! Még rengeteg kaland és felfedeznivaló várja majd őket!
A gyerekek megköszönték a Manócskának a fantasztikus utazást, megkérték, hogy holnap is jöjjön el hozzájuk! A manó megígérte, hogy ismét ellátogat hozzájuk!
Hogy mit talált ki nekik? Azt csak a következő meséből tudhatjátok majd meg!