A Meseíró története

Egy csodás helyen hegyekkel körbevett kis városkában éldegélt Meseíró. A nevét onnét kapta, hogy kedves kis meséket írt a barátainak és rengeteg huncut kisgyereknek.

Meseíró, amikor mesét írt elvonult egy számára biztos kis helyre, ahol nyugalom volt, nem zavarta senki.

Ez a hely egy nagy tisztáson feküdt az erdő szélén, ahol egy Óriási Fenyőfa állt.

A Fenyő szinte az égig ért, oly magas volt, hogy már messziről lehetett látni. Meseíró pedig ennek a tövében kucorodott le egy pokrócra és csak nézte a felhőket, hallgatta a madarakat, a méhecskéket és elkezdett írni.
Csak írt és írt. A szavak maguktól jöttek, még csak gondolkodni sem kellett rajtuk.

Mindig idejött. A Fa mindig ott volt, védelmet nyújtott a nagy esőkben, volt egy kis odú benne, ahová be lehet bújni. Ott nem esett az eső, nem fújt a szél, de mindent lehetett látni, ahogy a szürke eső felhők gyülekeznek, ahogy esik az eső, a hó, ahogy a villámok cikáznak az égen. Lehet látni még a szivárványt is.

Nyáron pedig a rekkenő hőségben árnyékot adott Meseírónak. A tövében mindig meg lehetett piheni. Meseíró annyira biztonságban volt Mellette. A Fa védelmezte Őt.

A mesék nagy része ezen a helyen született. A Fa minden mesét elolvasott, hisz tudott olvasni és belelátott az emberek gondolatába, mert Ő bizony egy különleges Fa volt.

A Fa is nagyon szerette mikor a kis Meseíró barátja odatelepedett és ott írosgatott.

Néha gyerekek is erre jártak, ilyenkor meséket mesélt nekik. A gyerekek csak három szót mondhattak és Meseíró egy pillanat alatt izgalmas kis történetet talált ki nekik.

Egyik nyári reggelen Meseíró ismét a fához sietett, hogy ott meditálhasson, de ahogy kiért az erdei ösvényhez furcsa dolgot vett észre, nem látta a Csodás Fenyő csúcsát! Nagyon megijedt és csak rohant és rohant, hogy vajon mi lett a fenyővel?

Ahogy kiért a tisztásra a Fa nem volt ott!!! Valaki kivágta az éjszaka alatt. 
Meseíró nagyon szomorú lett, nem tudott már hol írni, és nem volt aki megvédje, akihez oda lehet bújni a bajban.

Meseírónak sok barátja volt, akik arra bíztatták, hogy írjon másik fa alatt, vagy keressen egy új helyet. De Meseírónk nem tudott máshol írni. Nem sikerült neki, nem jöttek a szavak...
A gyerekek is nagyon elszomorodtak, mert Meseírónak folyton rossz kedve volt, hiányzott neki a Fa nagyon, de nagyon. 

Meseíró barátai is látták, hogy hogy szenved ezért kitalálták neki egy meglepetést. Vettek egy csodás kis fa csemetét és elültették a régi Fa mellé.

A kicsi fa hamar elkezdett nőni, a régi Fa törzséből pedig egy csodás padot faragtak.

Egyik nap a barátok elhívták Meseírót sétálni és elvitték a tisztásra. Ott állt a még pici Fa és a pad…

A barátok elmesélték, hogy miért is ültették, azért hogy írjon, mert mindenkinek szüksége van rá. Kellenek a szavai, a gondolatai, hisz a meséitől vidámabbak az emberek! 

Meseíró nagyon örült, ezután mindig kijárt a kicsi fához, ami sokkal, de sokkal gyorsabban nőtt, mint az átlagos fák. Meseíró tudta, hogy ez is egy különleges Fa lesz, amely majd megvédi és megóvja, de azt is tudta, hogy a régi Fát sohasem fogja elfeledni!
A gyerekek pedig, amikor meglátták a fa alatt Meseírót már rohantak is, és már messziről kiabálták a szavakat! Meseíró elmosolyodott és bele is kezdett egy újabb mesébe!


Egyszer volt, hol nem volt....